Home » Traveller

Traveller

Barangolás Zanzibárban.

Az egyik ifjú barátom gondolt egyet és útnak indult. Nagyon érdekes történet, folyamatosan fogom frissíteni a bejegyzéseit. Korrektúra nélkül. Olvassátok sok szeretettel! 🙂

Afrika – első napok

Djambo, djambo! Ahogy a helybéliek mondják, vagyis hello-hello! Reggel 4 óra van, nem tudok aludni, várom a napfelkeltét, úgyhogy nekikezdtem egy bejegyzés írásának.

Vállalkoztunk életünk egyik nagy utazására, méghozzá a Gábor barátom úgy döntött meglátogatjuk a Föld egyik távoli pontját, konkrétan Afrikát, azon belül is Tanzániát, még konkrétabban Zanzibár szigetét. Korábban nem sokat tudtam a szigetről, azonkívül hogy van egy ugyanilyen nevezetű unalmas magyar zenekar. Vicces is volt, hogy amikor kerestem képeket a gugliban, csomó találatban őket dobta ki. (lol, most kaptak ingyen reklámot, biztos vannak akik eddig nem ismerték őket)

Az útiterv a következőképpen nézett ki: Bécsből repültünk Zürich-be, majd onnét Dar es Salaam-ba egy kenya-i megállással, majd onnét tovább Stone Town városába, ami már a szigeten helyezkedik el, majd miután egy napot Stone Town-ban töltöttünk, másnap átjövünk a végleges hotelünkbe. Mivel Gábor egy légitársaságnál dolgozik, eléggé képben volt, hogy miféle problémák adódhatnak az utazás során. Rögtön azért paráztunk kicsit, mert elképzelhető, hogy a bécsi havazás miatt késni fog a gépünk Zürichbe, és ha nagyon sokat késünk, akkor bukhatjuk a Dar es Salaam-ba tartó gépet, ami egy nem okés két napos késést okozhatna. Végülis minden rendben volt, a bécsi gép 5-10 perc késéssel felszállt, és simán elértük a gépet Zürichben. Zürich-ben volt kb. 1 óra időnk. Mivel végig egy légitársasággal (Swiss air – őket is reklámozom ezzel, szóval légyszíves Ti is küldjétek a részesedésemet szvisszéér) utaztunk, ezért lehetséges ugye a csomagok tranzitként való feladása, ami azt jelenti, hogy egyik átszállásnál sem kell átmennünk újra a security szakaszon. Zürich-ben volt egy kis „de-icing”, amikor is valamiféle rózsaszín cuccot fújnak a gépre, hogy ne legyenek a szárnyak és a gép teste befagyva. Ez 15-20 perc alatt megvolt, és megkezdhettük a 7 és fél órás utazást Nairobi-ba, majd onnét Dar es Salaam-ba.

Interkontinentális járatokon általában többször van kaja, és az összes alkohol, édesség, üdítő is ingyen van a gépen, szóval ennek jegyében a reggeli után rögtön indítottunk egy whiskey-vel a nagy meglepődésre való tekintettel. Gyakorlott utazóként a Gábor azt mondta szálljunk be utolsónak, és ha minden igaz, akkor nagyon sok szabad helyünk lesz, és oda ülünk majd ahova akarunk. Mi az uccsó sorba akartunk ülni (mint régen amikor busszal mentünk focizni a csapattal – „a hátshow sor a miééénk, tűűűnj onnééé’!”. Rögtön be is mutatkozott az egyik stewardess-nek hogy szevasztavasz, kolléga vagyok, aki mondta is hogy nyugodtan üljünk ahová szeretnénk. Elméletileg azon a gépen is Ő lesz majd amivel megyünk majd vissza. Nekem volt végig három helyem, neki pedig kettő. Az út relatíve gyorsan elment, én aludtam vagy 3 órát, meg megnéztem egy szar filmet a tavalyi évből, Kill them softly – ami ahhoz képest, hogy elég komoly színészi gárdával rendelkezett, (Brad Pitt, meg a Maffiózók-ból Tony akinek most hirtelen nemtom a  rendes nevét) elég fos film lett.

Helyi idő szerint este 10-re értünk Dar es Salaam-ba. Kicsi (Ő a Gábor) rögtön figyelmeztetett, hogy megfog csapni a hő itt amint kiszálltunk a gépből. Igy is lett, este tízkor is bőven 20 fok felett volt a hőmérséklet. A reptér elég érdekes volt, ahol is ne egy hagyományos repteret képzeljünk el, hanem az érkezőket-váró mondhatni rögtön a szabad ég alatt volt, és ezért esélyünk sem volt elkerülni a több tucatnyi taxist, árust és mindenféle lehúzó embert, akik abban a pillanatban megrohamoztak minket, amint meglátták a potenciális „áldozatokat”. Nem igazán volt nehéz, mivel kb. mi voltunk kb. az egyetlen fehérek/négyzetkilométer. Najó, volt még pár rajtunk kívül, de a számuk elenyésző volt. Előtte azonban kellett igényelnünk vízumot, amit kis sorbanállás után meg is kaptunk a reptéren (50 dollár volt a vízum, egy amcsi fickó aki egyébként már 10 éve Kanadában élt, neki mint amerikainak 100 dollárt kellett fizetnie) Meglepően gyorsan ment minden,úgyhogy 10 után bele is vethettük magunkat Tanzánia egyik legnagyobb városába.

Aznap estére nem volt foglalva hotelünk, úgy terveztük hogy majd alszunk a reptéren (LOL), de ami mint utólag kiderült, eléggé mission impossible kategória lenne. Beszéltünk taxisokkal, hogy „kőne” hotel, és azt mondták, hogy van egy ami 40 dollár lenne per szoba két embernek, és hogy elvisznek minket oda 30 dollárért. Mivel kis afrika-szűzek voltunk még, ezért rögtön el is fogadtuk a csodás Quelle-magazinba illő ajánlatot. Később kiderült, hogy ennek az árnak a töredékéért is taxizhattunk volna. A hotel is dupla annyiba került mint azt előre vetítették, de 11 óra repülés után, úgy döntöttük megengedjük ezt magunknak, főleg hogy megpillantottuk a tv-ben a Milan – Barca meccs beharangozását a hotel aula-jában. (mint az Oscar-ban, Provolone minden nap megtanul egy új szavat, szóval a mai szó az aula 😀 ) Ezúttal is egy nagy grat a Milan-nak, hogy megalázta a Barcelonát otthon! (itt most sokan elkapcsolnak a helyi adásról 😀

Ami érdekes volt még, hogy amikor mentünk fel a szobánkra a meccs után, Kicsi a levegő emelte a kezét, hogy „ezaaaz, nyert a Milan!”, egy őr is aki a hotel előtt állt, ugyanezt tette, csak azzal a különbséggel, hogy egy gépfegyver volt a kezében. Nem kell részletezni, egymásra néztünk egy „wtf” tekintettel és takarodtunk fel a szobánkra.

Meglepően kialudva ébredtünk fél 9 környékén, kb. 32 fok és 60%-os páratartalom mellett. Megreggeliztünk a hotel-ben, egy mondhatni angol reggelit toltunk az arcomba. Hozzátenném, hogy az első korty ismeretlen jellegű gyümölcslevet, még félve vettünk a szánkhoz, de az útra hozott HP-val orvosolni a dolgot, hogy legyen fertőtlenítés. Side-info, hogy fejenként csak 1 liter alkoholt hozhattunk be az országba, ami mint később kiderült lehetett volna több is, mert egyszer sem ellenőriztek minket.

Az utunk itt kezdett érdekessé válni, Afrika megmutatta rögtön igazi én-jét. Erre még nem igazán voltunk felkészülve. Sajátos módon Gábor barátom tanácsa ellenére, bőrönddel jöttem, ahelyett hogy hátizsákot hoztam volna. Amint sétáltunk a közelben lévő kikötő felé, rögtön megrohamoztak minket a helybéli lakosok, „bizniszfigurák”, különböző „menedzserek”, „idegenvezetők”, helyi „diplomaták”. Óriási, ha külső szemmel nézed! 😀 Csak mivel mi benne voltunk az egészben, ezért nem volt annyira vicces. Engem rögtön elkaptak, és vittek is be bőröndöstől egy bódé-ba, Kicsi meg 10 méterrel mögöttem csak jött utánam és fogta a fejét, hogy „mi a franc lesz itt?!”. A bódé ami egy utazási irodaként funkcionált, nyélbe ütöttük életünk üzletét, amikor is dupla áron hajókázhattunk. Még fel sem ocsúdtunk a „varázs”-ból, de már egyszerre 3-4 helybéli beszélt hozzánk folyamatosan. Volt egy kicsit tömzsibb figura, aki az „iroda” főnöke lehetett. Azt mondta, hogy a hajóút oda-vissza fejenként 80 dollár lesz, ami mint később kiderült, igazából csak a fele. Igazából egyébként kedvesek voltak (naná! hisz egyből nem kevés pénzzel könnyítettek meg minket, vagyis igazából Gábor-t, mert mint kiderült, én „rossz” dollárt hoztam, ami azt jelenti, hogy ők az öreg kiadású bankókat nem fogadják el sehol sem, ami egy qrvanagy nonszensz igazából, de azt mondtuk okés, megoldjuk majd valahogy), folyamatosan ment a duma, a a hülyítés, meg a lehúzás, de kezdtük érezni, hogy többször kéne azt mondani, hogy „no! thank you, we are poor students!” Majd elfelejtettem, hogy az egész rohanás lényege az volt, hogy szaladtak elénk – valszeg ez bevett mozdulat volt már náluk – azzal az információval, hogy sietni kell, mert nemsokára indul a komp. Ami mint utólag kiderült, természetesen ez sem volt igaz, és röpke másfél órás „adminisztráció” után, felszállhattunk végre a kompra. Az irodában a főnök, és az „asszisztensei” folyamatosan nyomták a szöveget az arcunkba, ami azzal a szituációban eszkalálódott, hogy a képeslaptól kezdve, a gyufán keresztül a drogok-ig, bármit képesek megszerezni. Ha nem hallom, nem hiszem el:  a főnök azt mondta, a Don, hogy ha akarunk füvet, vagy valamit a nózinkba, akkor ez sem probléma, és már mondta is a tarifát. Mondtuk, hogy no thx! nem élünk ilyennel, de aranyos vagy Te helyi Stohl Buci! 😀

Amikor felszálltunk a kompra, fehér embert nem is igazán láttunk. A komp egyik felső részébe kaptunk állítólagos „VIP”-jegyet. Ja, és két helybéli segített készségesen a felszállásunkkal, ami mint utólag kiderült, arra ment ki a játék, hogy a szokásos „tip”-jüket megkapják.  Igazából az egész turizmus erre épül, hogy lehúzzák a turistákat, és hogy még borravalót is kapjanak. Miután felszálltunk, elkezdtek be szállingózni más fehérbőrű emberkék is. Rajtunk kívül volt három észt srác, két ismeretlen, és egy ausztrál srác a barátnőjével. Jó magyar szokás szerint, megszólítottuk pálinkával az észteket, akik rokon népként nem utasították vissza. Életre szóló barátságot kötöttünk az észtekkel. 😀 Róluk kiderült, hogy ők már Afrikában vannak egy hónapja, konkrétan voltak Burundi-ban és Ruanda-ban előtte, és megmászták a Kilimandzsárót is. Bear Grylls bekaphatja ahhoz képest ahogy ezek nyomják. Barátaink nem voltak igazából igényesek, bár igazából elvi okok miatt, nem is a  financiális oldalról megközelítve. Ők az egy hónapos utazást majdnem végig sátorban töltötték az éjszakákat, kevésbé életveszélyes helyeken, majd párszor aludtak szabad ég alatt is. Amikor jöttek velünk, akkor is csak egy hátizsák volt náluk, alig felpakolva, és úgy tervezték, hogy Stone Town-ban majd valszeg a strandon a szabad ég alatt fognak aludni. Az egyik srác közöttük, Andreas, egy amolyan észt „celebrity” volt, Ő volt az észt Koós Jani. 😀 Úgy mutatkozott be, mint „master of ceremony”, aki lagzikat, bulikat és hasonló eseményeket konferál fel. Érdekesség, hogy az a „hepp”-je neki, hogy minden egyes ország legmagasabb pontját megakarja mászni. Ezt csinálja már a 90-es évek közepe óta, és eddig 60 ország legmagasabb pontját meghódította. Európa-ban több mint 40 „csúcsot” megmászott már, és azért írom a csúcs-ot idézőjelben, mert ugye egyes pontok, mint pl. Dánia vagy a Vatikán legmagasabb pontjai nem igazán nagy kihívások a maguk 100 m alatti magasságukkal. A legmagasabb pont majdnem 7000 méter volt ahol járt, szóval elég komolyan nyomja a srác. Ami érdekes volt, hogy nagyon fiatalnak tűntek,  mindegyik kb. 25-26-nak nézett ki, és mint kiderült már közel vannak a negyvenhez. A hajókázásról még pár szó, iszogattunk, pihentünk, befáradtunk, ill. szerény személyem mivel még nem nagyon hajókázott, ezért kicsit megéreztem a hullámok cirógatását, és majdnem sikerült egyet „hánycizni”. Kis üdítő elfogyasztása után azonban helyrejött a gyomrom, és úgy döntöttem legjobb lesz ha alszok egy röpke két órát. Az út majdnem három és fél óráig tartott, majd következett az igazi kultúrsokk, Stone Town.

Stone Town-ba érve, leszálltunk a kompról, majd velünk tartottak az észt srácok. Ők már kicsit tapasztaltak voltak Afrika témában, és mivel nem volt tervük, ezért jöttek velünk. Nekünk aznap éjszakára egy 5 csillagos szálloda volt foglalva (lol, nem. kb. 12 dollár volt egy éjszaka), ami elméletileg közel volt a kikötőhöz. Ami vicces volt, jött egy figura, hogy Ő az assistant manager abban a „hotel”-ben, de mivel kicsit szakadt volt, ezért nem igazán akartunk neki hinni. Már profik voltunk afrikai helyzetfelismerésben, ami mint utólag kiderült, megint FAIL, mert tényleg Ő volt az egyik ottani főnök. Miközben a segítségüket mellőzve, az észt srácokkal próbáltuk megtalálni, átvágván a Stone Town-i sikátorokon (ami magában egy élmény), előkerült egy srác, akinek a papírján fel volt írva Kicsi neve, és a foglalási szám. Mondtuk, hogy wow, ezek tudnak valamit. Lepakoltunk a szállásunkon, ami az árhoz képest, a szobák tisztára rendben voltak, óriási ágy a szokásos szúnyoghálóval, ráadásul az ár még reggelit is tartalmazott. A hosszú nap után arra vágytunk, hogy bedobjunk végre egy sört és együnk valamit. Elmentünk egy relatíve igényesebb helyre, ahol fish sandwich-et evett mindenki, és megkóstoltuk a Kilimanjaro és Serengeti nevű söröket. Kicsit hasonló volt az ízük, mint az otthoni Zlaty Bazant-nak. Utána végigsétáltunk a parton, ahol mindenki focizik, ugrál a vízbe, jól érzi magát. Itt már több fehér emberkével is találkoztunk, többek között csehekkel, akik Prágából voltak, és elláttak minket hasznos tanácsokkal, mivel ők már eltöltöttek pár napot a sziget azon részében, ahová mi másnap igyekeztünk.

Folyamatosan próbálnak a helyiek valamit az emberekre tukmálni, a szuvenírektől kezdve a kajákon át, mindent próbálnak eladni, ráadásul ugye feláron, ami minimum a duplája az eredeti árnak, sőt sokszor a többszöröse. Itt egyszerűen kötelező alkudozni, mert különben úgy átvágják az embert mint annak a rendje. Elég aggresszíven megy a telemarketing, de mint az észt srácok elmondása szerint, ez Etiópiához képest még elég langyos és smafu.

Maga az életérzés mint már említettem egy óriási kultúrsokk-al társul. Egyszerűen leírhatatlan, át kell élni. Eleve más illatok, szagok terjengenek a levegőben, amit az elején még szokni kell. Folyamatosan nyomják a „hakuna matata”-t, ami egyszerűen azt jelenti, hogy „nincs semmi gond,  minden okés!” A másik nagy szlogenjük a „pole-pole” ami azt jelenti, hogy „lassan, lassan!”. Ezt szigorúan betartják a helyiek, és nem igazán stresszelnek a dolgokon. Ebben a tekintetben mi európaiaknak, és a nyugati civiláció tagjainak, van mit tanulnunk.Az biztos, hogy ezek itt nem szívinfarktusban fognak meghalni, hanem mondjuk sokkal hamarébb oroszlán-támadás által.

Második rész

Ott tartottunk, hogy egy napot Stone Town városában éjszakáztunk. A város belső részében, sikátoraiban, piacain alig láthattunk fehér embert, illetve turistát, azonban a parton elég sok volt belőlük. Az a pár száz méter amit végigsétáltunk a strandon, az egész jól kialakított, rendezett és hangulatos. Az esti séta során láthattuk az ottani piac-szerűséget, kifőzdékkel, „hamburgeres”-ekkel együtt. Itt is még folyamatosan megy a marketing, próbálnak sok mindent eladni az embernek, továbbra is jóval drágábban mint azt eredetileg árulnák. Itt találkoztunk a már említett cseh bratyókkal is, akik szintén már majdnem egy hónapos tripen voltak Afrikában. Velünk ellentétben ők rendelkeztek oltásokkal, így lényegében „minden szar”-t megkóstoltak az utcán, egyszer pl. vett az egyi valamit, és miután már kifizette és belekóstolt, akkor kérdezte meg, hogy: „amúgy ez mi?” Az észtek visszakísértek minket a „hotel”-ünkbe, majd még ott az udvaron iszogattunk, és beszélgettünk pár órát, majd ők belevetették magukat az éjszakába. Azóta nem hallottunk róluk, pedig azt mondták hogy másnap lehetséges hogy jönnek velünk tovább. Reméljük minden oké velük.

Másnap felkeltünk, megreggeliztünk, voltunk bankban is, ahol mint már említettem, nem tudtam beváltani a dolláromat olyan dollárra amit elfogadnak itt. Ráadásul az egyik bankkártyám sem működött, holott előző nap tudtam vele kivenni pénzt. Két opciónk volt, az egyik hogy megkeressük a helyi buszt, amivel kb. 3000 shilling-ért, istentudja hogyan, milyen körülmények között, és mennyi idő alatt, de eljutunk a hotelünkbe. A másik opció kényelmesebb volt, de ugyanakkor drágább is, kocsival a helybéliekkel, akik először 40 dollárt akartak elkérni, de aztán azt mondtuk, hogy max. 25-öt adunk, semmi többet. Elég lazán elfogadták az ajánlatunkat, szóval ebből is lehet gondolni, hogy még így is valszeg átvágtak minket 😀 Végül úgy döntöttünk, megyünk kocsival, amivel még így is több mint egy óráig tartott az út, szóval a busz igaz hogy autentikusabb lett volna, de ennyi utazás után, egy kis kényelemre vágytunk már.

Jobb is volt így, mert végig tudtunk normálisan nézelődni, fényképezni a kocsiból, és élvezni az utazást. Ugye említettem, hogy elég nyugisak (néha már túlontúl) a helyiek, és ez abban is megmutatkozott ahogyan viselkednek a közlekedésben. Bal oldali közlekedés van, és a reptéren is már rögtön sikerült Málta után újra elkövetni azt a bakit, hogy elől a jobb oldalt akartam beszállni a taxiba. Szóval, elég nagy a pörgés az utcákon, élni kell teljes mértékben a forgalommal, de tudnak vezetni a helyiek. Ami legszembetűnőbb, és amiből szintén lehetne tanulni az az volt, hogy ha valaki mondjuk bevágott elénk hirtelen, akkor csak maximum egyet rádudált a sofőr, és egyetlen káromkodás, anyázás, vagy bármi hasonló sem hagyta el a száját, rögtön túltette magát rajta, semmi stressz.

Megérkeztünk a szállásunkra, egy halál-laza fickó fogadott minket, rögtön kaptunk is egy szobát, 50-60 méterre a strandtól, amit fél óra után lecseréltek egy mondhatni lakosztályra az itteni körülményekhez képest, és a még a parthoz is közelebb volt. Képeket majd postolunk róla, a lényeg hogy elég tágas szoba és még a fürdőszoba is óriási. A korábbi sok hektikus pillanat után most végre egy kis relax következett.

Még az életérzéshez, ami várt ránk Dar es Salaam-ban és Stone Town-ban, annyit hozzáfűznék, hogy mivel először találkoztunk ezzel a kultúrával, ezért folyamatosan volt bennünk egy kis félsz. Nem voltunk egyáltalán felkészülve, hogy valóban ennyire kevés fehér ember lesz csak körülöttünk, és hogy folyamatosan a turistákra fognak utazni majd. A korábban említett „don” az irodából, azt is mondta, hogy Dar es Salaam egy amolyan „small Brasilia”, szóval ellehet képzelni. Egy szó mint száz, szokni kell a dolgokat, ők máshogy gondolkoznak, más az életfelfogásuk mint nekünk, nagyon szimpatikus a hozzáállásuk az élethez, de mi európaiak ezt nem tudnánk egyszerűen hosszútávon csinálni a meglátásom szerint. Ők így születtek és így is nevelkedtek. Teljesen standard, hogy az utcán csomóan szakadt pólókban (viszont nagyon sokan focimezben, főleg angol csapatok színeiben) lófrálnak, és hogy a gyerekek is úgymond élik a saját életüket a szerény körülmények között. A maguk módján a szülők vigyáznak rájuk, de a póráz igencsak hosszúra van engedve. Ez valszeg azért van, mert itt elég korán fel kell nőniük a feladatokhoz.

A klíma és a természeti szépségek ellenére itt azért elég kemény az élet. A nők már korán reggel mennek fáért, vízért, gyakran akár 2-3 gyerekkel is a hátukon. Ma pl. láttuk, hogy a faluban ami mellett mentünk el kocsival, 1-2 éves gyerekek a földön mászkáltak, de nem tűntek úgy mint akik szenvednének. Az apróságok, kisgyerekek zabálnivalóan aranyosak, gyönyörű az összes, és kivétel nélkül mindenki köszön, és kiabálja hogy „djambo-djambo”, mosollya kísérve természetesen. A hajón volt még egy érdekes szitu, amikor egy 2-3 éves kis hölgyemény az anyukájával utazott, és hallgattak valamilyen zenét a rádióról, és már ilyen fiatalon próbált táncolni a ritmusra. Óriási élmény volt.

A felvételek készítésével azért óvatosan bánunk, mert nem szeretnénk konflikust ezek miatt, minthogy ugye muszlim országról van szó, ezért pl. a nőket nem is nagyon fényképezzük, maximum csak sunyiba’.

Harmadik rész

Próbáljuk összeszedni gondolatainkat az utolsó nap, holnap március elseje s indulunk haza…

A hazaúttal még lehetnek gondok, ugyanis a szitu a következő: Dar es Salaam-ból Nairobi-ba még elvileg simán eljutunk, Nairobiból azonban a Zürichbe tartó gép egyelőre úgy néz ki teli van. Igazából ez sem akkora gond még, mivel csomószor vannak „no show” utasok, akik nem jelennek meg. Mi stand-by utasok vagyunk, ami azt jelenti, hogy a legalacsonyabb prioritással rendelkezünk, mert mindig a „full paid” utasokat részesítik előnybe. Itt jön azonban a DE, mi rendelkezünk olyan opcióval, hogy teltház esetén is utazhatunk ún. „jump seat”-eken, Gábor még akár a cockpit-ban is utazhat (ez azonban légitársaságtól függő). Általában ilyen nagyobb gépek rendelkeznek 7-8 jump seat-el. Legrosszabb esetben egy napot kell töltenünk Kenyában, ami azért nem okés, mert akkor vízumot kell fizetnünk + hotel, mivel valszeg nem akarunk egy napot a terminalon dekkolni. Ennél még az is jobb lenne ha maradnánk még egy napot Dar es Salaam-ban. Reméljük para esetén a flight managerek végzik majd a dolgukat, és Gábor már előre informálta a kollégáit, hogy mi a teendő ilyenkor, hogy tegyenek meg mindent ami a hatáskörükben lehetséges. Ez nagyjából teljesen rutinnak számít. Szorítsatok! 🙂

Megfogadtuk magunknak, hogy igyekezünk gyakran bejegyzéseket készíteni, de valahogy nem sikerült, nézzétek el nekünk, ha itt-ott kihagyunk valamit, mert mára a napok és az események összefolytak. (s nem az elfogyasztott alkohol miatt, mitöbb alig ittunk alkoholt az út során)

A legutóbb ott hagytuk abba, hogy a gyerkőcökről írtunk. Hoztunk nekik ajándékot, fejenként két csomag cukorkát szlovákiából, azzal a céllal, hogy majd szétosszuk köztük. Eddig még sajnos nem sikrült megvalósítani a tervet, de remélem holnap megtudjuk oldani.

Van a közelben egy falu, ahová már egyszer elbringáztunk, oda szeretnénk visszatérni. Reményeink szerint nem lesz belőle baj és sikerül a szétosztogatás. Próbálunk minél több fényképet készíteni, az tenné fel a pontot a bizonyos i-re. Megkérdeztük az itteni staff-ot, hogy nem lesz-e gond ha elmegyünk édességet osztogatni, mivel nem akarjuk hogy bármi gondunk legyen a falubéliekkel. Azt mondták elvileg nem lesz semmi gond, legrosszabb esetben azt mondjak, hogy ne fotózzuk őket.

Volt itt egy angliai, épp nyugdíjba vonult tanár is, Ian, aki természettudományokat tanított, és most eljött pár hetet tanítani Tanzániába a falukba. Érdekes volt elmondása szerint, mivel itt egyáltalán nem voltak ilyen „előismeretei” a diákoknak, (14-16 éveseket tanított), szóval az alapoktól kellett tanítania a dolgokat. Ő adott nekünk pár golyóstollat, hogy osszuk szét majd a gyerkőcök között. Imádom a „britis inglis”-t. 😀 Volt itt egy amcsi csajszi is, Naomi, konkrétan Oregon-ból, azon belül Portland-ből. Ő is önkénteskedett a környéken asszem 3 hónapig. Na olyan amerikai raccsolós angolt még az életben nem hallottunk, problémát okozott néha megérteni őt. Ő most ment tovább Indiába (lol), egy ismerőse esküvőjére.

Zanzibár szigetén nem lehet igazán unatkozni. Gábor elsősorban azzal a szándékkal jött ide, hogy minél többet pihenjen, a munkájából adódóan sok stressz éri, és szeretett volna valóban lazítani. Ennek ellenére sikerült aktív programokat is becsempészni a lazulós napok közé.

A Mubuyuni Beach Village dolgozói a legnagyobb figurák egész Tanzániában, (nem mintha ismernénk mindenkit), ezt bátran kijelenthetjük! Mindent, azaz MINDENT el tudnak intézni, nekünk és a többi turistának is, csak simán meg kell őket kérni. A válaszuk mindenre a „no problem”, meg a szokásos „hakuna matata”, néha vegyítve a korábban említett „pole-pole”-val. Egyetlen egyszer láttam futni az egyik alkalmazottat, képzelhetitek, hogy ha Ő siet, akkor mi rögtön arra gondoltunk, hogy ég a ház vagy  valami hasonló. Nem csak a dolgozók, hanem a környékbeliek is szörnyen lazák, még ha meg is vannak a sajátos privát problémáik, ami hozzánk turistákhoz nem nagyon jut el. A nyugat rohanása és az anyagiak halmozása itt egyáltalán nem érezhető.

Süt a nap, meleg van, itt az óceán ami ellátja az embereket élelemmel, kitűnő termőföld vesz körül, madarak, majmok, pillangók (itt van állítólag egy országon belül a legtöbb pillangófaj), gekkók. Itt nem nehéz lazának maradni. Megfogadtuk magunknak, miután hazatérünk próbálunk kicsit lazábban a dolgokhoz hozzáállni, kevesebbet stresszelni és máshogy tekinteni a körülöttünk lévő világra. Persze 30 Celsius fok, és 8000 kilométer távolságáról ezt könnyű kijelenteni.

A második napon hajnali 5-kor már kellett kelnünk, mert fakultatív program következett, indultunk delfin-lesre. A helyi marketingesek persze úgy aposztrofálták be, mint „delfinekkel való úszás”, de gondoltuk előre, hogy ez nem úgy van mint Miami-ben vagy a Bahamákon. Mint az később kiderült a velük való úszás almost teljes mértékben lehetetlen, mivel nem idomított delfinekről van szó. Kocsival utaztunk kb. 30 kilométert a sziget délnyugati részére ahol a delfinek a parthoz kicsit közelebb összegyűlnek lakmározni. Ez a napszak bizonyult a legalkalmasabbnak erre. A partra érve összeismerkedtünk a „kapitánnyal”, aki kivitt minket az óceánra. Ő egy fiatal, 25 éves srác volt, feleséggel és két gyerekkel már. Látszott rajta, hogy érti a „szakmáját”. (na nem a gyerekgyártásra gondolunk 😀 )  A napfelkelte a nyílt óceánon ért minket, kb. folosleges megemlítenem, hogy fantasztikus képeket lőttünk. Még ha értenénk is a fényképezést, milettvóóóna. Kb. egy óráig hajókáztunk fel-alá, míg megtekintettük az első felbukkanó delfint. Akkor már 16 darab kisebb-nagyobb hajó társaságában „hajszoltuk” a delfineket. A terv egyébként úgy nézett ki, hogy amint az egyik hajó delfint észlel, telefonon szól az egyes hajóknak, hogy azok azonnal oda mehessenek. Én mint egy kisgyerek úgy örültem, amikor meg-megpillantottam egy delfint, még ha akár csak egy másodpercre is.

A sors érdekessége, hogy az utóbbi pár évben sokszor megfordult a fejemben, hogy egyszer szívesen meglátogatnám Afrikát, illetve a déli régiókat, mondhatni most ez teljesült. (vonzás törvénye? oh no! sokkal inkább az emberi megérzésben hiszek mint a vonzás törvényében)

Mindig eszembe jutnak @Saiid (az AKPH egyik frontembere, Kiss Ádám után szabadon – hallgassatok Akkezdet Phiai-t!), aki egyszer mondotta, hogy minden pillanatot próbáljunk meg úgy felfogni, hogy tanulunk belőlem minden egyes rohadt pillanatot. Minden utazás során tanulunk és gyarapodunk, az újonnan szerzett tapasztalatokat és tudást próbáljuk mindennapjainkban kamatoztatni és felhasználni.