Home » Blog » Tegyük le végre a fegyvert!
how-to-shake-hands

Tegyük le végre a fegyvert!

Megint nekilódultam, hogy most aztán jól kiosztok néhány embert, de azt vettem észre, hogy már egy ideje azon gondolkodom, mit is írjak nekik? Meg minek? Na és biztosan bántani akarom őket? Jó lesz az valamire? Megoldok bármit is? Vagy esetleg jobban fogom magam érezni utána? Nem? Nem! Ígyhát nem osztok ki senkit. Mégpedig azért, mert a múltban ezt már nagyon sokszor megtettem, néhány dolgon sikerült is változtatni, de sajnos elég erős az utánpótlásunk, ha már a Komáromban tapasztalható rossz történésekről van szó.

Rájöttem, hogy az egymásnak való verbális üzengetés fabatkát sem ér. Azt aláírom, hogy remek lehetőséget szolgál a szórakozni, játszadozni kívánóknak, de valahogy a szekér csak nem akar előbbre menni. A szórakoztatás nálam amúgysem volt prioritás, a hangulatkeltéseket csak és kizárólag a város érdekében eszközöltem.

Nem vitatom el ugyanezt azoktól sem, akik a közügyekbe manapság ilyen-olyan formában megpróbálnak bekapcsolódni. Többségüket nyilvánvalóan (vagy remélhetőleg) ugyanaz a szándék vezérli, ami engem is. Komárom. A városunk. A hely, ahol születtünk, vagy élünk, és ahol végső nyughelyre is lelünk majd. A hely, ahol unokáinkkal nem az interneten keresztül szeretnénk kommunikálni, hanem élőben. Minden jóérzésű komáromi polgárnak csak ez járhat a fejében. Semmi más. A jövő. A jövőnk és a gyermekeinké.

Éppen ezért feltenném a kérdést: miért veszekedünk? Miért hisszük azt, hogy bármelyikünk is jobb, több a másiknál? Miért hisszük azt, hogy a város csak úgy fejlődhet, ha háborúzunk egymással? Bizony mondom, eléggé szégyellem magam. Szégyellem a múltbéli vitáimat, ugyanakkor biztos vagyok abban is, hogy fejlődésem szempontjából nélkülözhetetlenek voltak. Ha úgy tetszik, nevezhetem a szükséges rossznak is.

Nem tudom elfelejteni, hogy az egóm elég gyakran vette át az irányítást, onnantól kezdve pedig nem lehetett érdemi vitáról beszélni, sokkal inkább csak a másik leigázásáról. Az pedig már nem a közös ügyről szólt. Ugyanezt vélem felfedezni egyre több komáromi embernél, akik úgy érzik, hogy például a Facebookon mindenkit büntetlenül lehet szidni. Elég gyakran álnéven. Alattomos módon. Itt azért megjegyezném, hogy ha az ember évekig bennevan, már az álnevek sem takarják el egy-egy szösszenet tulajdonosát. Megismertük egymást, akarva, akaratlanul, de ezzel valójában nincs is gondom.

Ami viszont zavar, hogy ez sehova sem vezet. Láthatóan. Mértéktelen energia veszik kárba, amit akár a város építésére is el lehetne használni. Én sosem mondtam, hogy a mindenható lennék. Jelölésemkor sem ígértem semmit, csupán azt, hogy az maradok, aki voltam. Úgy gondolom, ez teljesült. Ugyanakkor elfáradtam. Láthatjátok, érezhetitek, hogy visszavettem a kommunikációból. Ennek pedig ez az egy magyarázata van. Órákat, sokszor napokat vitáztam végig néhány polgártárssal, miközben valami hasznosat is csinálhattam volna. Persze, nem akartam, hogy azt higgyék, ignorálom őket, de komolyan, nonszensz, amit egyesek műveltek olykor.

Az embernek néha olyan érzése volt, mintha valaki vett volna két euróért egy hamburgert a gyorsétteremben, és egyből megmondta volna, hogy onnantól a dolgok hogyan máshogy fognak működni. A legrosszabb az egészben az, hogy még a legkellemetlenebb kötekedők is olykor előjönnek nagyszerű ötletekkel, de addigra már senki sem akar velük szóba állni. Hogyan is tehetnék, ha gyakran az is megesik, hogy aki hétfőn még dícsér, kedden már a melegebb égtájakra küld? Nehéz ezen kiigazodni, nagyon sok energiába kerül, ráadásul nem is lépünk előre.

Pedig elvileg mindenki ezt akarja. Nem? Fejlődni. Szépülni. Gazdagodni. Nyugodtabb körülmények közt élni. Nos, ehhez képest azt látom, hogy mindenki háborúzik mindenkivel. Lenne tehát egy javaslatom:

Fejezzük be!

A város legnagyobb baja ugyanis a megosztottság. Ahány ember, annyi felé húz. A szomszédok kivájják egymás szemét, a régi barátok elárulják egymást, a legnagyobb ellenségek meg nevetséges mód szövetségre lépnek, ha arról van szó, hogy egy harmadik személy életét kell pokollá tenni. Hidasok, emkápésok, “függő függetlenek”, “valódi függetlenek”, törvénysértők, vagy éppen a becsület szobrai, szlovákok, magyarok, cigányok, elmebetegek és satöbbi. Nagyon sok skatulya gyűlt össze. S a végeredmény? Mindenki láthatja. Tapasztalhatja. Kézzel foghatja.

Nem mondtam sosem, hogy tökéletes vagyok. Nem mondtam azt sem, hogy majd én megváltom a várost. Azt mondtam csupán, hogy szeretném, ha a fiam húsz évesen nem hagyna itt. Ehhez pedig rohadt sokat kell dolgozni. Ehhez mindenkire szükség van. MINDENKIRE. A leggazdagabb üzletembertől a legszerencsétlenebb nincstelenig. Mindenkire. Ha kell, ezerszer leírom, és őszintén remélem, hogy idővel mindenkinek eljut az agyáig. Nem létezhet ugyanis olyan érdek, mely felülírná a közös életterünk fontosságát. Egyedül, külön-külön pedig kicsi az esély a sikerre. Hiába leszek kint egész nyáron a téren, hiába támogatok szinte mindenkit, aki engem megkeres és hiába próbálok több ügyet is a lakosokkal közösen oldani, ha mindig akadnak olyan elemek, akik miatt az ember életkedve is elmegy.

Azt javaslom, tegyük le a fegyvert! A dumával nem megyünk semmire, tettekre van szükség. Kinyújtom a kezem, hátha valaki megszorítja. A problémákra természetesen továbbra is fel kell hívni a figyelmet, de sosem szabad elfelejteni, hogy emberként születtünk erre a világra.

Legyünk hát méltók rá!