Home » Blog » Legalább más kárából tanulj! – 7. rész
A kép csupán illusztráció
A kép csupán illusztráció

Legalább más kárából tanulj! – 7. rész

Az előző részből főleg az jöhetett le, hogy mosolyogni, kedvesnek lenni kifizetődő, a kellemetlen szituációk orvoslására pedig egyenesen ajánlott. A történetben viszont elérkeztünk az első hajón töltött estémhez, ami számomra nem várt izgalmakat tartogatott.

Este 10 volt, amikor végre elfogytak az aznapi feladatok. A normális ember ilyenkor megmossa a fogát, majd hullafáradtan omlik az ágyába. Az újkori “matrózokat” viszont nem ilyen fából faragták, számu(n)kra az élet csak ekkor kezdődött. Miután elhagytuk a könyvtárat, Kevin szinte utasított, hogy menjek a kabinomba, öltözzek át, és negyed óra múlva legyek az ajtaja előtt. Persze zöldfülűként más választásom nem igazán volt, így mindenben engedelmeskedtem.

Negyed óra múlva tehát bekopogtam az ajtaján, ő pedig elő is mászott az odújából, teljes diszkós felszerelésben. “Nem arról volt szó, hogy csak belökünk egy sört, aztán megyünk aludni?” – kérdeztem tőle meglepődve. Ő erre válaszként az arcomba röhögött, majd közölte, hogy minket a legjobb esetben is csak hozni fognak, mert menni már nem leszünk képesek. Ekkor éreztem először, hogy óriási slamasztikába kerültem, mert sosem voltam jó ivó, ez a tény pedig nem sok jót vetített előre.

Úton az ún. Crew Bar (személyzeti bár) felé több kollégába is belebotlottunk, nagy részük pedig ugyanúgy kicsípte magát, mint ahogy az én felettesem. Aztán egyszer csak valaki odakiáltott neki: “Mi van Kev? Viszed az újoncot az első útjára?” – na ekkor már kezdtem berezelni, hiszen a “felavatásomat” egyébként is éreztem a levegőben. A kiabáló srác kárörvendően ördögi mosolya viszont egyértelműen azt sugallta, hogy nincs menekvés.

Végül megérkeztünk a kocsma ajtaja elé. Kevin benyitott, és hatalmas üdvrivalgás közepette máris a bárpult előtt találtuk magunkat, ahol négy(!) gin-tonic várt minket. Pontosabban Kevint (aki habitusából fakadóan egyébként is nagy népszerűségnek örvendett), hiszen tőlem senki sem kérdezte, mit iszom. A bár nem volt túl nagy, ránézésre úgy 40-50 négyzetméter lehetett, de dugig tele volt emberekkel. Azt tudni kell, hogy ide csak az jöhetett, aki a hajón dolgozott. Utasok a helyet nem látogathatták, ami valamilyen szinten érthető is. A megjelentek túlnyomó többsége seggrészegre itta magát, ami azért is furcsa, mert a szabályzat szerint tilos volt alkohol hatása alatt dolgozni. Ugyanakkor nagy részük még másnap reggel is bőven határérték fölött fújt volna, ez viszont senkit nem érdekelt.

Szóval úgy esett, hogy én is gintonicot ittam, a nedűt ráadásul futószalagon gyártották. Azt is érdemes elmondanom, hogy a kb. 4 decis pohár fele jég volt, a maradék pedig kb. 1 deci gin, és ugyanennyi fék. Bizony, a személyzeti szórakozóhelyen a pincérek nem igazán “szórakoztak” azzal, hogy az összetevőket pontosan kimérjék. Fogták magukat, és szemre öntögettek. Volt egy fél decis mérőpoharuk, amit színűltig töltöttek a szesszel, majd miközben átfordították a koktélos pohárba, az üvegből közben tovább folyatták a nedűt. Innentől kezdve pedig nem nehéz kitalálni, hogy az ötödik pohárkám után mit is éreztem.

Mellesleg a többiek óriási bulit csaptak: énekeltek, táncoltak, egymást ölelgették, mindenki mindenkit szeretett. Boldog szórakozás volt, és az embernek nem volt olyan érzése, mint az otthoni diszkókban, ahol arra is oda kellett figyelni, nehogy valaki belénk kössön. Hab a tortán, hogy a feles és az eredeti puhadobozos Marlboro is 1, azaz egy rohadt dollárba került. Magyarul egy tizesből hullarászegre ittad magad, miközben fulladásig bagóztál. Mellé kaptad a mosolygós arcokat, az érdeklődő tekinteteket, az újdonsült haverokat és a csinos lányokat, egyszóval magát a mennyek országát.

S ha már Mennyország, akkor a pokol sem maradhatott el, hiszen valószínűleg nem mondok újat azzal, hogy elég cudarul lerészegedtem. Bemutattak például a jövendőbeli szobatársamnak, a zimbabwei származású Wisdomnak, aki akkor még Kevinnel osztozott az apró kabinon, de erre nem igazán emlékszem. Arra viszont igen, hogy valamikor éjjel végül elindultam az átmeneti hajlékom felé, és az amúgy 2 perces út vagy fél óráig tartott. Néhányan azon is jól szórakoztak, hogy a seggrészeg internetcafé menedzsert szándékosan terelik rossz irányba. Végül azért “hazataláltam”, és rögtön ki is józanodtam.

Mesélték ugyanis, hogy a hajón gyakran jönnek össze az emberek, és mivel általában mindenki osztozik a szobán, így olykor azt is el kell viselni, ha valaki alattad, vagy éppen feletted vezeti be a macit a málnásba. Ráadásul a jóképű, kigyúrt szerb fitnessztanár átmeneti szobatársaként elég nagy esély mutatkozott arra, hogy ezt én is átélem, így a sors nem is szarozott sokat, és a manővert rögtön az első éjszakán be is mutatta.

Szóval benyitottam a szobába, ahol Miki az éppen aznap érkező horvát lánnyal bujálkodott. 12 óra sem kellett neki ahhoz, hogy a friss húst megbabonázza. Persze zavaromban azonnal elnézést kértem, miközben erősen tolattam kifele, az izomember viszont utánam kiáltotta: “Minden oké testvérem, gyere csak be nyugodtan, mássz fel az ágyadra, húzd be a függönyöd,  tedd fel a fülhallgatód, és aludj!”

Megfogadtam a tanácsát, és relative gyorsan el is aludtam. Mozgalmas nap volt, nem is feledem soha, de ennek is eljutottunk a végére.

(folyt. köv)