Home » Blog » Legalább más kárából tanulj! – 3. rész
Untitled-1

Legalább más kárából tanulj! – 3. rész

2006 egy elég érdekes év volt számomra, hiszen az első komolyabb (2 éves) kapcsolatom ekkor futott zátonyra, ráadásul a munkahelyemen is gondok adódtak, így lelkileg eléggé padlóra kerültem. Nem akartam többé Komáromban élni, magam mögött mindent felégetve próbáltam volna a lehető legmesszebb szerencsét.

A szakításnak “köszönhetően” egy hónap alatt vagy 10 kilót dobtam le. Persze úgy, ahogyan egyébként tilos: nem nagyon ettem, csak ittam, gyakran alkoholt. Ehhez kapcsolódott egy elég intenzív depresszió is, ami nem csoda, hiszen az első komoly kenyértörésemen voltam túl, amit nem igazán tudtam kezelni. A munkahelyemre sem szívesen jártam be, ott pedig rettentően alulteljesítettem, amit a főnökeim is észrevettek.

Egy nem túl szép napon tehát a 93-as gyártmányú, 318-as BMW sportkocsimmal leparkoltam a cég elé, és bementem az igazgatóhoz felmondásom körülményeit megbeszélni. Miközben erről tárgyaltunk, az egyik kolléga eszeveszettül dörömbölt az iroda ablakán, azt üvöltve, hogy azonnal hívjuk a tűzoltókat, hiszen “lángol a bömös”. Bár a főnökömnek is ilyen márkajelzés fityegett a kocsikulcsán, rögtön éreztem, sőt, inkább tudtam, hogy az én autóm válik éppen a lángok martalékává.

Kirohanva az udvarra persze mindez be is bizonyosodott. Én pedig guggolva, a fejemet fogva, mozdulatlanul néztem, ahogy a pár hónappal korábban, vért izzadva megvásárolt olajzöld autó szépen lassan megsemmisül. Miközben a hőtől szétolvadó, csöpögő kormánykereket figyeltem, állítólag többen is beszéltek hozzám, szólogattak, de én ebből semmit sem regisztráltam. Az idő lelassult, a történteket pedig egy külön világból szemléltem. Ez csak akkor változott, amikor a tűzoltók megérkeztek. Sok dolguk már nem akadt: az autó kb. 10 perc alatt porig égett. Azt azért elmondták, hogy a problémát valószínűleg az autórádió zárlata okozta.

Egy pillanat alatt eljutottam tehát a mennyből a pokolba: sem nőm, sem munkám, de még egy rohadt autóm sem maradt. A bátyám viszont éppen akkor nősült, a legénybúcsú pedig Horvátországban volt, így az utolsó filléreimet erre költöttem el. Úgy gondoltam, ennyi megpróbáltatás után megérdemlem a lazítást.

Ugyanakkor a sors elém dobta az új élet lehetőségét, hiszen az egyik fotós barátom, aki már egy ideje Amerikában tevékenykedett, felajánlotta, hogy ha van kedvem hajón dolgozni, akkor segít a kijutásban. Marek végül állta is a szavát, és három telefonos interjút követően végre megkaptam a szerződést. Persze pénzem már ekkor nem volt, még kajára sem, ezért a bátyám segített ki. Ő vette meg nekem a repülőjegyet, és ő adta a “zsebpénzt” is. Tehát ennek a két személynek köszönhetően végre felülhettem a Miamiba tartó Lufthansás gépre. Úgy gondoltam, egy német társaságnál van a legkisebb valószínűsége annak, hogy valami baj ér.

Nagyon féltem ugyanis az első repüléstől, ezért a gép közepében foglaltam helyet. A biztonság kedvéért lecsúsztattam egy fél nyugtatót is. Később viszont annyira élveztem a dolgot, hogy meg is fogadtam: innentől kezdve már csak az ablak mellett vagyok hajlandó ülni. Az utazás hosszú volt és fárasztó, de azért csak megérkeztem végre.

Kiszálltam a gépből, az arcomat pedig egyből megcsapta a meleg, párás, már-már fullasztó levegő. A terminálon inkább spanyol feliratok díszelegtek, a taxiba beszállva pedig komoly problémám volt elmagyarázni, hova is lesz a fuvar, hiszen a sofőr nem igazán tudott angolul. Végül a kezébe nyomtam egy cetlit, melyen ott állt a célobjektum címe. Rövid telefonálgatás után el is indultunk. Körülbelül 25-30 percet utazhattam. Láttam a gyönyörű luxuspalotákat, ahogy a lepukkant lakókonténereket és sátrakat is. Miamiban ugyanis a legszegényebbtől a leggazdagabb emberig mindenkit megtalálsz.

Végül aztán megpillantottam azt a Holiday Inn szállodát, melyben az új cégem foglalt nekem szobát. Ebben az egységben töltöttem tehát első amerikai éjszakámat, miután kicsengettem a 60 dollárnyi fuvardíjat. Az összegtől ugyan majdnem szívrohamot kaptam, de a királyi ágy és az óriás televízió, nameg az édességautomata a folyosón, nos, ezek mindenért kárpótoltak. Egész este a Comedy Centrált néztem, és Hershey’s csokival tömtem a fejem.

Másnap reggel az egyik újdonsült kolléga érkezett értem, hogy elvigyen a főhadiszállásra megkezdeni a “kiképzésemet”. Nagyon vártam már erre. Welcome to America.

(folyt. köv)

Előző rész.