Home » Blog » Legalább más kárából tanulj! – 2. rész
Untitled-1

Legalább más kárából tanulj! – 2. rész

Akik közelebbről ismernek, azt gondolják, hogy hipohonder vagyok, és ebben van is némi igazság. Ez nálam annyiban nyilvánul meg, hogy ha furcsa tüneteket vélek felfedezni magamon, akkor azokat hajlamos vagyok meglehetősen komolyan venni. Aki pedig ilyen típus, az sokkal nagyobb eséllyel lesz pánikbeteg, mint bárki más.


Az első rohamom 23 évesen volt. Az egyik pillanatról a másikra zsibbadni kezdtek a végtagjaim, ezt pedig erőteljes szédülés, rémület követte. Természetesen szinte azonnal a kórház sürgősségi részlegén találtam magam, ahol simán benyugtatóztak. Nem találtak ugyanis semmilyen problémát. Illetve, a véremből már akkoris kimutatták, hogy hosszú távon bajok lesznek, hiszen emelkedett vérzsírszintet mértek, ráadásul az ereimben csordogáló nedű sűrűsége is magasabb volt a megengedettnél.

Az orvosok figyelmeztettek, hogy 35-40 éves koromra akár még komoly problémák is jelentkezhetnek, már amennyiben nem változtatok az életmódomon. A dokik intelmeit viszont hajlamosak vagyunk csak félig komolyan venni, ezért amint jobban lettem, tovább folytattam a zabálást. Az étrendem a következőkből állt: pizza, hamburger, sült krumpli, zsíros tocsogós magyaros ételek, szendvicsek garmadája, kecsap kecsappal, csoki, fagyi, cukor minden mennyiségben, és persze kóla, fanta, meg a társai.

Szerencsémre akkoriban (még) sokat mozogtam, ez pedig valamelyest egyensúlyozta a dolgot, ráadásul az embernek a huszas éveiben még (jobb esetben) megfelelően működik a szervezete. Az enyém is küzdött keményen a rengeteg méreggel, amit belejuttattam. Ugyanakkor mára már azt is tudom, amit még akkor nem: a pánikbetegségem is szorosan összefüggött a kajával. Ha nagyon nehéz cuccokat toltam le a torkomon, általában valamilyen pszichés tünet követte, de a kapcsolatot ekkor még nem fedeztem fel. Pedig volt. Nem kicsi.

Tehát zabáltam, olykor pedig a kórházba szaladtam magnézium, rosszabb esetben nyugtató injekciókra. Szépen lassan tettem magam tönkre, a dokik pedig (mivel nem fogadtam meg a tanácsaikat) jobb híján kezelték a kialakult tüneteket. Persze pszichiáterhez is jártam, az azóta megboldogult Bajnok Pista bácsihoz, a család barátjához. Fel is írt néhány pirulát, melyek szedésétől ugyan valamivel jobban lettem, de amikor akár csak egy adagot is kihagytam, egyből jöttek a brutális elvonási tünetek. Éreztem már akkor is, hogy talán nem ezt az utat kéne választanom, de abban az időszakban sok minden történt velem, és nem igazán tudtam mélyebben foglalkozni ezzel.

Aztán jött a hír: megkaptam az állást a hajón, így elindultam Amerikába. Ott pedig minden megváltozott. Illetve, minden elkezdődött…

(folyt. köv)

Az első részt itt olvashatod el.