Home » Blog » Egy jól működő közösség a kulcs
kép

Egy jól működő közösség a kulcs

A nyugodt és békés élethez vezető út elfogadással, türelemmel, valamint empátiával van kikövezve. Ha valaki, hát én egészen biztosan állíthatok ilyesfélét, hiszen életem jelentős részét türelmetlenül, mereven és önmagamat a (gyakran hibás) gondolataimhoz, feltételezéseimhez szigorúan tartva éltem le. Még ma is van mit csinálnom, hogy a káros berögződéseimet valahogy kordában tartsam, de a helyzet sokat javult. S ha nekem sikerült előbbre lépnem, kedves olvasó, neked is van esélyed.

Fontos leszögeznem, nem elméleti síkon okoskodnék, hanem, ahogy az utóbbi időben már többször is megtettem, a saját tapasztalataimat írnám le. Egy barátom ugyanis azt találta mondani, hogy a gyakorlat nélküli tudás az egyik legkártékonyabb dolog a Földünkön, és ezzel nem tudok nem egyetérteni. Akárhova nézek, mindenhol azt látom, hogy emberek tucatjai elmélkednek, vagy éppen szólnak bele olyan dolgokba, melyekkel kapcsolatban csupán a kifejlődött, vagy éppen a mások által magukévá tett gondolataik állnak rendelkezésükre. A valós tudással, az átélt, megélt tapasztalattal viszont híján vannak, ez pedig gyakran akaratlanul is frusztrációban nyilvánul meg. Nem beszélve arról, hogy sok esetben ellenőrizetlen féligazságok, hazugságok terjednek, ami tovább mélyíti a problémát.

A nálam tapasztaltabb emberek többször is tanácsolták, hogy ne keveredjek érzelmi vitákba. Az olyan szópárbajokba, amikor a beszélgetés (vagy inkább veszekedés) tárgya az emberekből indulatokat vált ki. Ilyenkor a legcsekélyebb mértékben sem fontos a józan ész, a logika vagy éppen a következetesség, a vitában résztvevők döntő többsége az érzéseire, a sejtéseire hagyatkozik. Az ember legelemibb ösztönei pedig olyan összetevőkből állnak, mint a táplálkozás, a szaporodás, a túlélés és az önvédelem, de újabban ide tartozik az összeharácsolt tárgyi javak megóvása is. A legtöbbünket ez mozgatja, még akkoris, ha olykor kendőzni próbáljuk. Éppen ezért minden olyan logikus érvet, mely valamilyen szinten veszélyeztetheti a már megszokott, vagy éppen hamis biztonságérzettel átitatott életünket, kényelmünket – esetleg a jövőbeni, saját önzésünkből fakadó hasznunkat, érdekünket – lesöpörjük az asztalról, és a gondolat gazdájára ellenségként kezdünk tekinteni.

Nem vagyok pszichológus, sosem tanultam ezt a szakmát, bár az emberek viselkedése és azok miértje mindig érdekelt. Életem szerény 37 éve alatt viszont nagyon odafigyeltem. Olvastam és mellette folyamatosan szemléltem, vizsgáltam, fürkésztem a környezetemben élők bizonyos helyzetekre adott visszajelzéseit, de legfőképp magamat. Meg akartam érteni, hogyan működünk és ez bizony gyakran járt kellemetlenségekkel. Az ember már csak ilyen: akkor fogjuk fel, hogy nem nyúlhatunk a forró tárgyakhoz, amikor először megégetjük magunkat. S bár szépen hangzik, még az okos ember is csak ritkán tanul más kárából. Ha nem így lenne, akkor a történelem sem ismételné minduntalan önmagát.

Hogy hová szeretnék kilyukadni? Tulajdonképpen már a bevezetőben elmondtam: több tapasztalatra,  türelemre, megértésre és kevesebb önzőségre lenne szükségünk, hiszen még szülővárosomban, Komáromban is több, mint harmincezer ember él aránylag kis területen. Egyszerűen elkerülhetetlen, hogy polgárok tucatjai jöjjenek velünk szembe az utcán, vagy éppen lakjanak a közvetlen környezetünkben, így ezt (minden velejárójával) nem elfogadni nagyjából olyan, mintha a puszta öklünkkel vernénk a falat. Csak fájdalom származhat belőle, az igényeink pedig nehezebben érvényesülnek. Igényei pedig mindenkinek akadnak, csak míg egyesek toleránsabbak, mások kevésbé azok.

Az utóbbi 100 évben folyamatosan nőtt a kényelmünk, sosem éltünk ilyen jól (hiába is próbálják egyesek ezt másként beállítani), mégis néhány fontos dolog rossz irányba indult el. Ma már nem kell naponta lejárni a lábunk, hogy friss vízhez jussunk, a boltok pedig tömve vannak élelmiszerrel. A legtöbb esetben fedél is van a fejünk felett, ahol rend és tisztaság uralkodik, télen pedig szinte semmit sem kell tennünk azért, hogy ne fagyjunk meg. Még az ürülékünk is másodperceken belül elhagyja azt a kis helyiséget, melyet azért alakítottunk ki, hogy a dolgunkat nyugodtan elvégezhessük. Tisztálkodhatunk, majd a hűtőböl egy sört kivéve s pár métert megtéve leülhetünk egy doboz elé, mely elszórakoztat minket. Legyen szó tévéről, számítógépről, a világ tulajdonképpen beköltözött a nappalinkba. S beszélhetünk arról, ez mennyire jó vagy sem, a lényeg, hogy az alapvető szükségleteink bőségesen ki vannak elégítve. Mégis azt látom, hogy sokunkat már a gyermekek ricsaja is zavarja, mely a játszóterekről beszűrődik.

Bezárkózunk, a kapcsolataink pedig sosem voltak felszínesebbek. Egyre kevésbé tűrjük el körülöttünk azt, ami él vagy mozog. Utáljuk és legszívesebben kinyírnánk a szomszéd macskáját, mert az átjár hozzánk és néha a portánkra piszkít. Kivágnánk a fákat, mert azokon madarak csiripelnek, vagy éppen leveleket hullajtanak, amit takarítani kell, és lefújnánk kémiával az összes rovart (beleértve a méheket), mert azok a fejünk mellett zümmögnek. Szinte steril környezetet alakítanánk ki, legyen csend, legyen rend és mindenki hagyjon minket békén. S bár egyre hosszabb életet élünk, sokan kívánják azt, hogy végre meghaljanak.

De valóban erre születtünk? Szerintem nem. Többen is mondták már, hogy idealista vagyok, ennek ellenére egyre inkább abban hiszek, hogy a jobb élettérhez csakis az összefogás, valamint egymás támogatása és elviselése vezethet. S ha ez nem is megy, legalább éljünk és hagyjuk élni a másikat is. Érdekesség, hogy a háborúk, vagy a különböző katasztrófák hatására ideig-óráig működik a dolog, később azonban valahogy mindig a közöny, a távolságtartás és gyakran az undor emelkedik felül. Nagyon jó lenne, ha nem kellene ismét valami rossznak történnie ahhoz, hogy legközelebb újra egymásra találjunk!

(ui: a szerző maga is küzd a cikkben emlegetett démonokkal)