Home » Blog » Amíg nem tapasztalsz, semmit sem tudsz
untitled-1

Amíg nem tapasztalsz, semmit sem tudsz

Erősnek tűnik a cikk címe? Remek, hiszen annak is szántam. Az embernek ugyanis mindig kell valami nem szokványos ahhoz, hogy feléledjen a figyelme. Itt pedig pontosan ez volt a cél, hiszen ma olyan mondatokat tervezek a virtuális papírra vetni, melyek még akár be is indíthatnak néhány poros fogaskereket a tisztelt olvasó agytekervényeiben.

Az utóbbi időszakban mentális szempontból hatalmas változáson megyek keresztül. Ez nem holmi unaloműző filozofálás, hanem nagyonis valós szellemi “fejlődés”, melynek tapasztalatait már csak azért is fontosnak tartom megosztani, hátha valaki hasonló tevékenységre szánja el magát. Ha ugyanis okosnak, tájékozottnak hiszed magad mindennemű tapasztalás nélkül, pont olyan oktondi és ostoba vagy, mint amilyen én voltam és vagyok is olykor.

Még mindig. Ugyanis a fejlődés majdhogynem végtelen, több emberöltő is kevés hozzá.

A mai lecke viszont nem a reinkarnáció, vagy a lélekvándorlás magasröptű kivesézése, hanem sokkal egyszerűbb tematika: a tapasztalás. A fogalom, melytől oly sokan félünk, hiszen amíg valamit nem élünk meg, vagy nem élünk át, az addig puszta fikció, vagy egyszerűbben fogalmazva ismeretlen. Az emberek többsége pedig ösztönszerűen utasít el mindent, ami számára idegen, és meg is keresi hozzá az összes lehetséges kapaszkodót, amivel igazolja saját (hibás) gondolatait.

“Aki lemarad, kimarad” – szokták mondani, és ez valóban így is van. Aki pedig lemarad, az mindezt többek között a gyávaságnak köszönheti. Meglátásom szerint ugyanis csak a gyáva ember magyarázza meg, mit miért nem tesz. A bátortalan ember a számára félelmetes ismeretlen elől kompenzálással tér ki, és hatalmas energiákat mozgósít a saját teóriáinak megerősítésére ahelyett, hogy elkezdene élni. Például olyan könyveket, cikkeket keres, melyek az ő gondolataival azonosulnak, és ugye, ami le van írva, az nem lehet hazugság.

Pedig de. Ha még esetleg nem figyeltetek volna fel rá, ugyanabban a témában számtalan iromány létezik. Az egyik megerősíti, a másik megcáfolja, egy harmadik pedig esetleg középutat keres. A történelemkönyvekben is sokszor csak a dátumok ugyanazok, az eseményeket szinte minden egyes író egy kicsit, vagy éppen nagyon máshogy magyarázza. Erre találták ki azt a  frappáns mondást is, mely szerint minden csak nézőpont kérdése.

És itt térünk vissza a gyávaságra, melyhez gyakran csatlakozik a lustaság is. A két tulajdonságot pedig véleményem szerint csak egy hajszál különbözteti meg egymástól. Ha a kettő találkozik, akkor történik az, hogy mások tapasztalnak, sőt, gondolkodnak helyettünk. Ilyenkor csatlakozik a mások alá rendeltség érzése is, mely ugyan legbelül frusztrál, de a világ felé éppen ezért vetít hamisnak tűnő, a nyomorúságot palástolandó önbizalmat, erőt. A másik eshetőség pedig a visszavonulás, leszürkülés, vagy a bújkálás, ebben az esetben legalább senki sem okoz nagy kárt.

Ezzel meg is érkeztünk a fontos kérdéshez.

Mi lenne, ha mostantól nem (csak) a politikusokra, vezetőkre, költőkre, írókra, celebekre, életmódtanácsadókra stb. hallgatnátok, hanem elkezdenétek végre tapasztalni azt, amiről beszélnek? Vagy éppen azt, amiről kevés, vagy semennyi szó sem esik? Mi lenne, ha végre igent mondanátok bármire, amitől csak egy kicsit is tartotok? Mi lenne, ha meglovagolnátok az elétek sodródó hullámokat? Mi lenne, ha végre meghallgatnátok azt a belső hangot, mely azt mondja: “Gyerünk, te beszari, lusta, tudatlan senki, kelj fel, és csinálj végre valamit!”

Először magamon vettem észre, amikor mindent megmagyaráztam, mit, miért és hogyan nem lehet. Később már azt is felismertem, amikor pár cikk, könyv elolvasása után olyan dolgokról beszéltem hatalmas önbizalommal, melyekről valójában az elképzeléseimen kívül fingom sem volt. Meg is akartam győzni mindenkit, hiszen azt gondoltam, ha sokan elhiszik, amit mondok, amit erősítgetek, nyilván nekem lesz igazam. Ha pedig nekem van igazam, okos vagyok. Elmezavarodott ideák voltak ezek.

A következő állomás az volt, amikor másokon is feldezeni véltem ezeket a jegyeket, majd megláttam, milyen meggyőződéssel védik mások álláspontját, vagy éppen azt, amit a szájukba adtak, a szemükbe-fülükbe passzíroztak. Valójában nem is lehet nem felfedezni ezt, hiszen az így viselkedő ember legbelül azért tudja, hogy rezeg a léc, éppen ezért rá is játszik, nagyobb vehemenciával próbálja a másik fejébe tuszkolni saját, hamisnak tűnő igazságát. Mint amikor a macskák felpúposítják a hátukat, ezzel is sugallva, hogy sokkal erősebbek, mint valójában. Ugyanakkor valakinek ez megfelel az örökkévalóságig, valaki pedig felismeri saját retardáltságát.

Ma már csak kedvesen mosolygom, amikor valaki olyan dolgokról beszél, melyekkel kapcsolatban semmilyen tapasztalata sincs. Hivatkozik mindenféle újságcikkekre, tévéhírekre, könyvekre, történelemre, vallásra, megmondóemberekre, s teszi mindezt úgy, mintha a felsoroltakról még sosem derült volna ki, hogy hazudnak, mint a vízfolyás. Mintha nem lenne a napnál is világosabb, hogy a “hiteles információt” napjainkban többségében az érdekek, és a pénz alakítja. Jobb ugyanis a kezelhető élőhalott, mely beéri a legalapvetőbb emberi (vagy állati) ösztönei (dugás, zabálás, érzelgősség vagy éppen az agresszió) kielégülésével.

Nekem senkit sem áll módomban megváltoztani. Én nem segíthetek. Ezt is megértettem. Mindenkinek maga kell döntést hoznia, majd elindulnia az úton. Sőt. Azzal sincs baj, ha szinte mindenki úgy dönt, jó az a posvány, ahol van, hiszen legalább biztonságban érezheti magát, és sokaknak csak ez a fontos. Azt viszont biztosan állíthatom, hogy ha bárki erőt vesz magán, bátorságot gyűjt és kilép a vegetációt biztosító burokból, akkor végre elkezdődik a nagybetűs élet, és lehetőség nyílik a szabadság valós megtapasztalására is.

Ha ezt akárki megteszi, olyan dolgok várnak rá, melyekről addig csak álmodott, és még pénz sem nagyon kell hozzá. Ahogy a mentorom is mondotta volt: Dávid, ha rájössz erre, utána nevetni fogsz a régi éneden.

Még sok mindenre rá kell jönnöm, de már most nevetek.