Home » Blog » A változás éve
shutterstock_334722437

A változás éve

Amikor véget ér egy esztendő, általában kínzó, mardosó kényszert érzek, hogy valamilyen szinten összegezzem a történteket, majd gondolataimat, következtetéseimet betűkre változtassam. Most is ez történik, pedig egyre kevésbé érdekel a blogbejegyzések írása. Most nem lesz politika, nem lesz “önfényezés”, sem évértékelő. Más következik. Ennek is megvan az oka, de ne szaladjunk ennyire előre…

Hetek óta készülök arra, hogy megírjam ezt a cikket, de a dolog eléggé nyögvenyelősen halad. Mondanivalóm végtelen, értelme viszont egyre kevesebb. 2016 a felismerések, a csalódások és a beletörődések éve volt. Mondhatjuk úgy is, hogy talán “végre” felnőttem, és ez olykor nagyon fájdalmasnak bizonyult.

Megváltoztam. Egy hosszú folyamat végéhez(?) értem, mely egy bizonyos időszak lezárásáról és egy új epizód kezdetéről szól. Nem vagyok többé az, aki voltam, de mégis. Az ember ugyanis nem fordul ki teljesen önmagából, csak megtanul játszani. Magáévá teszi azt a tudást, amire a boldogulás érdekében szüksége van. A tudást pedig lehet rosszra és jóra is használni, csak az egyéntől, a “karaktertől” függ, melyik véglet érvényesül.

A tudáshoz az kellett, hogy nagyjából 5 évvel ezelőtt blogolni kezdtem, de a két éves képviselői időszakom és annak velejárói, nameg az apaság is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az legyek, aki ma vagyok. Nameg persze a “rodné csíszlo”, amit egy orvos barátom is egyre gyakrabban emleget. Mindenesetre azért rögtön leszögezném azt is, hogy a tudás alatt nem azt értem, hogy kirottyintottam a spanyol viaszt. Csupán arról van szó, hogy amit eddigis gondoltam, éreztem, azt már meg is tapasztaltam, így tudom. Ami viszont még ennél is lényegesebb: beláttam, hogy amikor a legokosabbnak éreztem magam, akkor voltam a legostobább.

Tudom tehát, hogy a forró fej nagyon rossz tanácsadó, és az így született önukázok nagy százalékkal eredményezik a rosszat. Néha ugyan rövid ideig tartó, apró sikerek is előfordulhatnak, de szinte biztos, hogy a jövőben valamilyen szinten visszaüt. Az igazság ugyanis egyben gazság is, hiszen amikor bármivel kapcsolatban az igazságról beszélünk, mindig akad egy ellenpólus, egy másik oldal, akik az igazság által okozott fájdalomnak köszönhetően még gonoszabb szeleket korbácsolnak. Rájöttem tehát, hogy az igazságról nem kell beszélni, sokkal inkább a társadalmunk nagy részét kitevő, az életben vakon közlekedő embereket kell ösztönözni arra, hogy újra lássanak. Mindezt úgy, hogy saját maguk érezzék át az ő egyedi felfedezéseiket, hiszen éppen a sikerélmény az, melynek hiánya nyomorítja a társadalom jelentős részét.

Ezeket az embereket viszont érzelmek nélkül nehéz motiválni, a racionális, logikus gondolkodás egyelőre még nagyon távoli számukra. Éppen ezért kap sokkal nagyobb figyelmet egy olyan hír, melyben komoly érzelmi szálakat pengetnek, mint azok az irományok, melyeket feldolgozva az ember értéke is megnő. Ez van. Ahogy egy régi mondás tartja, a népnek kenyér és cirkusz kell. A régi mondásokkal meg az a baj, hogy az idő vasfoga sem fog rajtuk.

Blogbejegyzéseimmel általában két dolgot értem el: vagy rengeteg ellenséget szerezve felbosszantottam a fél várost, vagy éppen nem olvasta el szinte senki. Pedig rengetegszer próbáltam a fontos dolgokról közösen agyalni, de valahogy mindig csak akkor jöttek a reakciók, amikor éppen valakivel háborúztam, vagy éppen botrányos témákat ecseteltem. Még ezzel sem lett volna baj, ha bármi változott volna, de ez szinte sosem történt meg. Sőt.

Azt látom, hogy a komáromi kommentelők egy része elmebeteg módjára viselkedik, és még büszke is rá. Akikhez pedig én szólnék, csendben, a háttérből figyelnek. Miért? Mert ők már azon a szinten voltak, vannak, ahova én csak most jutottam el. Mit is akarok ebből kihozni? Ismét egy bölcsességgel jönnék: lovakkal kár sakkozni. Ez még csak nem is beképzelt duma, és még véletlenül sem mások lenézése, bár sokan annak vélik majd, hiszen magukból kiindulva egyébre gondolni nem képesek. Aki viszont rájön, aki magáévá teszi azt a gondolatot, mely szerint hallgatni arany, a jótettekért pedig köszönetet, hálát várni önzőség és hiúság, máris bölcsebb és érettebb lesz a nagy többségnél.

A hőbörgés, kivagyiság ugyanis sehova sem vezet. Maximum pár percig tartó agyi önkielégülést okoz.  Öt év után ki merem jelenteni. A rebellis habitus ugyan fontos, hiszen a világban rengeteg változás köszönhető ennek, de csak akkor hasznos, ha a gyümölcs meg is érik. Érdemes fellapozni a történelemkönyveket, és tanulmányozni a híres forradalmárok életútját. A poént inkább nem lőném le, akit érdekel, járjon utána. Egy biztos, hogy végül szinte sosem a legnagyobb hangadók zárják le az egyes történeteket, hanem higgadtabb társaik. Az örökös zavargók ugyanis mindig lázadnak valami ellen. Nem is tehetnek mást, mert ez a lételemük. Ekkor érzik magukat jól. Engem viszont egyre kevésbé tett boldoggá, s mivel egész életemben az hajtott, hogy valami maradandót hagyjak magam mögött, meg kellett békélnem a gondolattal, hogy nyugodtan, megfontoltan többet tudok tenni a közösségért. Persze, akik pár éve az új reménységet, a megváltót, az igazságosztót és az erőszakos rendcsinálót vélték felfedezni bennem, azok most csalódottak. Ugyanakkor számukra van egy rossz hírem: ők mindig csalódottak lesznek.

Témaváltás (ami azért kapcsolódik) …

A Facebook egy nagyszerű dolognak indult, és nem Mark Zuckerbergék tehetnek arról, hogy mára már inkább a való életben nehezen, vagy egyáltalán nem boldoguló, megsavanyodott emberek játszóterévé lett. Ez ugyanis az a világ, ahol (egyelőre még) büntetlenül üríthetik elméjük összes szennyét a közösségre. Nekik ez a bolgodság, én pedig nem akarom őket ettől megfosztani. Sokkal inkább zavarnak azok, akik tudatosan hergelik és kihasználják ezeket az embereket. Mára már az is nyilvánvaló számomra, hogy a lájkvadászat betegség.  Sajnálom is azokat a kollégákat (újságírói, politikai és hangadói berkekben), akiknek minden egyes mozdulatukat a lájk határozza meg. Ők még talán a hőbörgőknél is nyomorultabbak. Lájk alatt ugyanis nem feltétlen a Facebookon gyűjtött (mű)kedvelést értem, hanem a való világban átélt hamis hátbaveregetést. Azért hamis, mert aki az egyik nap elismerően szól rólad, az másnap mondjuk simán hazaárulónak titulál. Ez nem mese, ez a csúf valóság. Csak azért, mert megfontolt, és nem érzelmi döntést hozol. Mostanra már az ilyen emberek elismerésére vágyom a legkevésbé, sőt, néha ciki, ha mégis megkapom tőlük, pedig néhány éve még le is borultam volna előttük egy kis simogatásért. Ma viszont már sajnálom őket, egyben szurkolok értük, hátha egyszer ők is magukévá teszik azt a tudást, amit én.

Nem jó ugyanis, ha az ember életét mások irányítják. Ha mégis így van, az az egyén nem létezik. Csupán egy két lábon járó droid. Gondoljátok csak végig. Gondolkozzatok el ezen egy, vagy inkább több pillanatra. A másoknak való megfelelési kényszer nem eredményez mást, csak rabszolgaságot. Azzal a különbséggel, hogy nem azért dolgozol napi 10-12 órát, hogy a gazdáid kenyeret adjanak, hanem azért, hogy elismerjenek. Átmenetileg. Rosszabb esetben az emberek azzal is beérik, ha nem mondanak rájuk semmi rosszat. Ráadásul néhány buta de népszerű gondolat nyomására hatalmas károk is keletkezhetnek, de a felelős csak te leszel. Mert hallgattál másokra. Mert engedtél a nyomásnak. Vagy mert hasznot akartál húzni a tömegek kiszolgálásából.

A lájk(elismerés)vadászat olyan, mintha az ember drogfüggő lenne. Nem tudsz létezni nélküle. A kábítószer neve pedig lehet akár a TÖMJÉNEZŐ is. Ha nem veregetik meg a vállad, ha nem figyelnek rád eléggé, senkinek érzed magad és jön a csúnya depresszió. Te pedig nem akarod magad így érezni, ezért megteszel mindent, hogy elkerüld. A drága perceidet, óráidat néhány kósza dícséret hajszolására cseréled, miközben a Föld tovább forog, és az idő kegyetlenül elszalad melletted. Kurva leszel. Az egyik legnagyobb és legostobább. Fáj ezt olvasni? Akkor jó. Azért írtam. Akinek meg nem az inge, az még véletlenül se vegye magára.

Én nem akarom megmondani senkinek, mit és hogyan csináljon. Ez mindenkinek a saját döntése. Ebben az év végi bejegyzésemben viszont valami fontosat, valami nagyon értékeset szerettem volna megosztani veletek, a saját hibáimból kiindulva. A gyűlölet beteggé, a szeretet pedig egészségessé tesz. Az ember a saját életében mindenkivel megismerkedhet, és mindenkit el is veszíthet. A filmben viszont ő a főszereplő, aki mindig volt, van és lesz is, és a mozgókép végét is a főhős befolyásolja. Ez akkoris így van, ha néhányan máshogy magyaráznák. Életemben rengeteg baklövést követtem el és valószínűleg még mindig nem vagyok túl az utolsón. Testi és lelki egészséget viszont csak akkor nyerhet az ember, ha ezt elfogadja, ha ezt megtanulja, ha magáévá teszi, nos, igen, a tudást.

A tudást, mely szerint boldogságot, meg minden mást csak magadtól várhatsz. Te egy teremtő vagy, egy kis isten, aki bármire képes. Teremteni káoszt és rendet, haragot és boldogságot is lehet. Csak rajtad, rajtatok múlik.

Boldog, békés új esztendőt kívánok minden egyes olvasómnak!

Kovács Dávid