Home » Blog » A pöcegödör
goodbye_0

A pöcegödör

Nos, nem titok, ez a bejegyzés a facebookról, és az ott zajló beszélgetésekről, megnyilvánulásokról fog szólni. Közel öt évnyi kemény háborúzás után sajnos már kezdem észlelni a fáradtság jeleit. Ráadásul minél többen vagyunk, annál rosszabbnak látom a helyzetet, és egyre inkább úgy tűnik, hogy csak a távolmaradás az, amivel a saját életemet jobbá tudom tenni.

Már nem emlékeszem pontosan a napra, amikor regisztráltam a még igencsak gyerekcipőben járó közösségi oldalra, de arra igen, hogy akkoriban ez még teljesen másról szólt. Nem gyűjtöttük a lájkokat, nem akartunk okosabbak lenni a másiknál, nem szidtunk senkit, és nem folytattunk le értelmetlen, órákig tartó vitákat. Szinte csak a kapcsolattartás volt a lényeg, nameg az, hogy az életünkből olykor megosszunk valamit azokkal, akikkel szeretnénk. Nem voltak ismeretlen ismerőseink, nem versenyeztünk azon, kinek van több kapcsolata, és nem kerestük a lehetőséget arra, hogy másokba belekössünk.

Aztán, ahogy múlt az idő, a fészbuk szépen lassan bedarált (majdnem) mindenkit, és a mai helyzet már köszönő viszonyban sincs azzal, ahogy az egész indult. Legalábbis az én falamon már nem azt látom, amit 5-10 éve. Itt meg is ragadnám az alkalmat, hogy leszögezzem: nem vagyok amnéziás, nem felejtettem el, hogyan viselkedtem a múltban, és nem is szeretnék kibújni a felelősség alól. Én voltam az, aki pár éve nekiálltam, és keményen kritizáltam mindent, amiről úgy gondoltam, hogy változásért kiált, ehhez képest viszont mára eljutottunk oda, hogy ha a szép kék égről írok, néhányan azt is széttrollkodják.

Ugyanakkor volt azért némi különbség az én tevékenységem, és a mai, zsigerből útálkozók között. Én ugyanis tényleg azért picsogtam, mert jobbá, szebbé akartam tenni a környezetünket, és a mai napig ezért (is) dolgozom. Azt gondolom, hogy tovább jutottam az üres szavaknál. Ezzel szemben néhány dumás élharcos, a saját életében soha semmit nem felmutatva kínoz, nem csak engem, hanem az egész közösséget. Otthon, a szobájukból, a kényelmes székükből, a számítógép előtt osztják az észt, amolyan szórakozás gyanánt, miközben még a saját életükben sem képesek rendet rakni. Csinálják is ezt egyre többen, elviselhetetlenné téve az egykor szebb időket is látott közösségi műsort. A régi beszélgetőtársak közül már csak pár bírja szusszal, a többiek már inkább hozzá sem szólnak, mert nem látják értelmét. Én meg háborúzok, sokszor egyedül, mint egy idióta.

Őszintén, nem győzőm tiltani, vagy lehalkítani ezeket az embereket, másrészt meg egy idő után elgondolkodtam azon, hogy mi a jó abban a közegben, ahol ajtókat, ablakokat kell bezárnom egyre több személy előtt? Azt mondják, ahol nem érzed jól magad, onnan el kell menni. Aztán meg elgondolkodtam azon is, mennyi időt töltök el a kibertérben? Mennyit foglalkozok a munkával, családdal? Így pedig el is érkeztem a mondókám lényegéhez.

Kedves barátaim, ismerőseim! Elköszönök tőletek, legalábbis egy időre. Nem tudom máshogy leírni: elegem van. Elfáradtam a mindennapos vitákban, hogy olykor idiótákkal is képes vagyok szájkaratézni, hogy sokszor képtelen vagyok úgy leírni a gondolataimat, hogy azt senki ne értse félre, és még sorolhatnám. Szomorú vagyok a napról napra növekedő agressziótól, és rossz látni, ahogy néhány, általam nagyra becsült ember kifordul magából. Persze, az éremnek két oldala van. Bizonyára tőlem is sokan okádnak, így most ezek az emberek pezsgőt bonthatnak: elkotródom a játszótérről, meghagyom nekik.

A NapiGerzson blog viszont marad, ahogy a facebookos oldala is.

Mostantól, ha bárki el akar érni, ezeken keresztül megteheti. Amit ígértem, azt továbbra is tartom. A testületi ülésekről a jövőben is beszámolok, és a cikkek sem maradnak majd el. Pusztán a személyes profilom kerül hibernálásra. Ha egyszer esetleg úgy fogom érezni, hogy van értelme, visszatérek majd. Most viszont a mérleg nyelve erősen afelé billen, hogy innen menni kell. Ami azokat a rövidhíreket illeti, amiket általában csak egy rövid bejegyzésben (a profilomon) intéztem el, mostantól a NapiGerzson fészbukos oldalán jelennek majd meg.

Biztosan lesznek olyanok, akik elégedetten konstatálják: a nagypofájú Gerzson megfutamodott. Nekik üzenném, hogy azt az energiát, amit az általam vélt gyagyásokra pazaroltam, valami okosabb, érdemesebb dologba fektetem. Beláttam, hogy az ilyen emberekkel teljesen felesleges vitatkozni, mert csak lehúznak, és amíg ők diadalittasan örömködnek, engem ez komolyan megvisel. Sajnos nem tudok szó nélkül elmenni bizonyos dolgok mellett, értelmetlen vitákba bonyolódom, ez pedig eléggé lefárasztja a fejem. Nem marad más megoldás, le kell számolnom az üzenőfalammal. Nem akarom látni. Amit pedig nem látok, attól nem fáj a fejem. Sajnos, még nagyon sokat kell dolgoznom önmagamon, a személyiségemen, hogy száz százalékig ignorálni tudjam azokat az egyébként jelentéktelen megnyilvánulásokat, amik felviszik a pulzusom.

Még mielőtt egyesek leakadnak: nem, nem az építő jellegű kritikával van bajom. Sokkal inkább a tudatos beszólogatásokkal, és azzal, amikor egyértelműen érezhető a bántó szándék. Amikor világosan kivehető, hogy bizonyos egyéneknek csak halvány fogalmuk van dolgokról, de tudósként tetszelegve, már-már zaklatják az embert az okoskodásukkal. Ráadásul szinte mindig belemagyaráznak olyasmit is a mondandómba, amiről szó sem volt, és mindenféle másik témát is belekevernek, csak hogy nagyobbat szóljon a hülyeség. Tiszta agyrém, feleseleges időpazarlás. Olykor én is elkövettem ezt a hibát, most meg kamatostól kapom vissza. Hát köszi, elég volt.

Ahogy írtam, a személyes oldalamon kívül minden más marad. Ugyanakkor a jövőben keményen fellépek a szándékosan akadéskodó, esetleg mentálisan sérült, skizofrén egyedek ellen. Az én oldalam, az én blogom, az én házam. És, ugye, a házunkba sem engedünk be akárkit. Főleg nem azokat, akiket ki nem állhatunk. Természetesen a szólásszabadság marad, az érintettek nyugodtan szidhatnak, gyűlölködhetnek továbbra is. Van erre felület bőven, csak én nem vagyok rá kíváncsi. Azt hiszem, ehhez jogom van.

Szóval, agyő fészbukos hírfolyam! Holnaptól végre nem látlak! 🙂