Home » Blog » A hétköznapi szardobálók
angry-man-yelling-at-computer-on-shutterstock-800x430

A hétköznapi szardobálók

Azt mondják, hirtelen felindultságból soha ne írj cikket, én pedig ezt már egy bizonyos ideje meg is fogadom. Talán ez az egyik nyomós ok arra, hogy az utóbbi időszakban rohamosan megcsappant a tollamból származó irományok száma, viszont ezzel párhuzamosan az általam is abszolvált, végtelenbe nyúló, felesleges és ostoba viták mennyisége is erősen közelít a nullához.

Ez pedig jó. Nagyon jó, hiszen az interneten való csatározásaimnak hála megtanultam, hogy a világon ennél szinte csak fontosabb dolgok vannak, ráadásul ezen a terepen sokan hirtelen okosabbnak, többnek, jobbnak, egyszóval tökéletesebbnek képzelik magukat, ebben a delíriumban pedig az érzelmeket nélkülöző, racionális síkon mozgó gondolatok elvesznek, mint egy halk sóhaj egy Metallica koncerten.

Az emberek egy része – úgy tűnik – a virtuális világban találta meg kiteljesedése helyszínét, sokszor olyan gondolatokkal, szavakkal, mondatokkal operálva, melyeknek köszönhetően egy kocsmában talán rövid időn belül pofozkodásba keverednének, de tudják, ami az interneten történik, az gyakran büntetlenül marad. Vannak ugyan kósza jogi kísérletek, de olyasmiről csak nagyon ritkán hallunk, hogy valakinek a való életben is vállalnia kellett volna a súlyos szavak okozta következményeket. Ez pedig kerozint önt a parázsló tűzre, hiszen az ember már csak ilyen: úgy gondolja, ha valamiért nem jár büntetés, akkor azt simán meg is lehet tenni. Egyszerűen ilyenek vagyunk. Ha nem így lenne, törvényekre és igazságszolgáltatásra sem lenne szükség. Egyszerűen tudnánk, mit illik és mit nem. Mi jó és mi nem jó.

Ami viszont biztosan nem jó, az a virtuális világban való szardobálás. Csak hogy a cikkem címénél maradjak. Ez ugyanis nagyon megy mindenkinek. A csípőből tüzelés, az ítélkezés, a sérelmek okozta kicsinyes bosszú és még sorolhatnám. Megfigyeltem, vannak emberek, akiket csakis ez éltet. Ettől érzik magukat fontosnak. És hogy miért vagyok ebben biztos?

Mert én is pont ilyen voltam. Ezt az utat végigjártam.

Aki régóta ismer, pontosan tudja, hogy indult ez a Gerzson sztori. Ütöttem, vágtam mindenkit, ahol értem. Történt valami furcsaság a politikában? Betámadtam az illetékeseket. Rosszul szolgáltak ki egy boltban? Nyilvánosan megaláztam őket. Gondom volt valakivel? Szidtam, mint a bokrot. S bár a legtöbb esetben ráfoghattuk, hogy a gondolataim nagyonis jogosak, mégsem azt értem el vele, amit szerettem volna. Nem beszélve arról, ami egy nagyon fontos része a dolognak: a körülményekre sosem voltam kíváncsi, pedig lehet, hogy például az egyik bolt is akkor hibázott először. Zsigerből ítéltem, és nagy károkat okoztam másoknak. Pedig csak a dühömet szerettem volna csillapítani, de mára már tudom, ennek ez a legrosszabb módja, mert elfelejtettem, hogy ember vagyok, és hogy a céltáblám is az.

A jobb-szebb világot nem lehet köpködéssel, üres energiával elhozni, csakis vérrel és verejtékkel. Kemény, ugyanakkor nem annyira látványos melóval. Az interneten való ugrabugrálásban azonban sem vér, sem energia, de még csak bátorság sincs. Meggyőződésem, hogy akinek ez a kedvenc elfoglaltsága, az csupán a saját nyomorán próbál némileg enyhíteni. Ha ugyanis úgy rúghatunk a másikba, hogy az képtelen érdemben védekezni, akkor hamisan emberfelettinek képzelhetjük magunkat. Egy pillanatra elfeledjük, mennyire is esendők és halandók vagyunk.

Ugyanakkor ha az ember rájön arra, mit is tesz, vagy tett, ha felfogja, hova vezet ez az egész, végre elindulhat azon az úton, mely valóban egy jobb emberhez vezet. Ahogy mondják, a szer-etet, a gyűl-ölet. Ez pedig nem egy hétköznapi klisé, hanem maga a bazi nagy igazság.

Az, amit mindenki olyan büszkén hajszol.

(S mire a cikk végéhez értem, már el is jutottam arra a pontra, hogy le sem fogom közölni, mert minek? Azonban kivételt teszek. Hátha)